Volt valami finom kacérság a szemében. Az a huncut tekintet. Mintha csak azt üzenné a férfiaknak: titokzatos vagyok, próbáljatok megfejteni. Pedig Mányai Zsuzsának sajnos még saját magát sem sikerült megfejtenie -írja az ujsagmuzeum.hu.

Színészcsaládból származott. Egyszer azt mondta szenvedélyesen: „Nagyapám, Mányai Zsigmond operaénekes volt, Escamillót énekelte a Carmenben. Petúrt a Bánk bánban, Lothariot a Hoffmann meséiben. A mai Erkel Színházban lépett fel…” Az édesapja, Mányai Lajos, színész volt és az édesanyja, Simon Zsuzsa is a színészi pályának hódolt. Nem is volt kérdés mihez kezd a gyermekük, milyen pályát választ és milyen álmokat kerget. A szülei 1940-ben házasodtak össze, és a származásuk miatt csak a „száműzöttek társulatában” játszhattak. Aztán a harcok befejeztével mintha csak batyuba pakolták volna személyes cuccaikat, s tán a sebzett lelküket, és világgá mentek. Pontosabban meg sem álltak Nagyváradig. De aztán Budapesten kezdtek új életet és 1949. július 25-én megszületett Zsuzsa lányuk.

Harmonikus, boldog család volt az övék. Jó ezt leírni, és még annál is jobb kihangsúlyozni. A Mányai-família összetartó volt, és fegyelempárti. A lányuk így beszélt erről: „Én még ma is jó gyerek vagyok, tudom, mert borzasztóan szigorúan neveltek a szüleim. Ha például dirrel-dúrral léptem be a lakásba, nem köszöntem, vagy netán elfelejtettem kopogni apám szobájának ajtaján, megfagyott a levegő a házban. Négyéves koromban már karórám volt, de hiába tudtam mennyit mutat, úgyis elkéstem párszor. Anyám ilyenkor azzal fogadott, hogy megbántottál. Egyébként imádtam a szüleimet.” Hirdetés

A színészcsalád mindennapjait körbelengte a művészet iránti rajongás. A szereplési vágy fontossága. Mányai Zsuzsa így nőtt fel, ebben a szellemben, s várta a holnapot. S várta azt is, hogy ő is ugyanazt a mesterséget űzhesse, amit az édesapja és az édesanyja. Aztán 1971-ben kezébe vehette a diplomát, és nála boldogabb ifjú leányzó azokban a pillanatokban, napokban aligha volt. De a boldogsághormon közepette is realista maradt: „Elsősorban apám és anyám próbamódszerére emlékszem vissza. Apám mindig leírta a szerepeit, néha többször is és megtanulta. Aztán elővett két labdát, és itthon úgy mondta a szöveget, hogy labdázott közben. Ilyen módon ellenőrizte, hogy akkor is tud-e koncentrálni a szövegre, ha a figyelmét szándékosan eltereli valamivel. Anyám lélektani alapon épített, azt kereste, honnan és hová jut el a figura, mi a helyzete a darabban…” Forrás: magyarokklubja.com